A hajnali köd nesztelenül kúszott a vízfelszín fölé, ahogy a csónak orra puhán szelte a tükörsima folyót. A part menti nádas még alig ébredezett, halk csobbanások és a távolból hallatszó madárdal volt az egyetlen társaságom. Minden horgász tudja, hogy a hajnal a legjobb időpont a nagy fogásokra, de amit aznap átéltem, az minden várakozásomat felülmúlta.
Közel harminc éve járom a vizeket, figyelem a természet apró rezdüléseit, ismerem a halak szokásait. Aznap egy különleges helyre eveztem: egy eldugott, kevesek által látogatott holtághoz, ahol már többször jártam, de sosem távoztam üres kézzel. A levegő hűvös volt, a természet csendje balzsamként hatott az elmére. Csupán az orsó halk kattogása törte meg az idillt, amikor bevetettem a horgot.
Egy nagytestű ragadozóra számítottam. Az előző napok esőzései miatt a víz opálos volt, a süllők és harcsák ilyenkor előszeretettel indulnak vadászni. Egy élő kishallal csalizott szereléket engedtem le a mélyebb részekre, majd türelmesen vártam. Az idő lassan telt, a kezem reszketve markolta a botot. Ismertem ezt az érzést, a várakozás izgalmát, amikor az ember tudja, hogy valami nagy dolog történhet.
A kapás nem sokkal napkelte után érkezett. A spicc alig láthatóan megremegett, majd a bot erőteljesen meghajolt. A zsinór megfeszült, és a fék hangos süvítéssel adott utat a hal erejének. Azonnal éreztem, hogy nem mindennapi ellenféllel van dolgom. A sodrás is segítette a halat, de nem hagyhattam, hogy előnyt szerezzen. Óvatosan, mégis határozottan kezdtem fárasztani. A csónak alatt cikázott, mélyre tört, majd hirtelen megindult a nyílt víz felé. A szívem a torkomban dobogott, az adrenalin elöntötte az ereimet. Tudtam, hogy türelmesnek kell lennem.
Percek teltek el, a hal ereje még mindig nem csökkent. Próbáltam megpillantani, hogy mi lehet a horgon, de a víz nem adott választ. Egy pillanatra megláttam az árnyékát, és akkor tudatosult bennem: egy hatalmas harcsa volt a zsákmányom! A mérete meghaladta mindazt, amire számítottam. Egy ilyen fenevad kifárasztása komoly munka, és minden horgász tudja, hogy ilyenkor a legkisebb hiba is végzetes lehet. A bot hajlott, az orsó dolgozott, én pedig összeszorított fogakkal igyekeztem tartani a tempót.
A harcsa még egyszer utoljára mélyre tört, aztán hirtelen egy hatalmas loccsanással a felszínre emelkedett. A csónak megremegett, ahogy a víz fodrozódva hömpölygött körülötte. Most jött el a döntő pillanat: egy erős mozdulattal sikerült irányítani, és ahogy a szákba vezettem, tudtam, hogy megnyertem a csatát. Lihegve, kifulladva ültem vissza, és csak néztem ezt a hatalmas lényt, amely hosszú perceken át próbált legyőzni engem.
A harcsa legalább 30 kilós volt, a pikkelyei ezüstösen csillogtak a hajnali fényben. Gyönyörű példány, méltó ellenfél. Készítettem róla néhány képet, hogy megörökítsem a pillanatot, majd óvatosan visszaengedtem a vízbe. Nem volt kérdés: egy ilyen harcos megérdemelte a szabadságát. Ahogy lassan elúszott, egy pillanatra még felém fordult, mintha búcsút intene, aztán eltűnt a mélyben.
A nap már teljesen felkelt, a táj aranyszínben úszott. Az adrenalin még mindig a véremben volt, de a szívemben béke honolt. Ismét bebizonyosodott, hogy a természet mindig tartogat meglepetéseket annak, aki tisztelettel és alázattal közelít hozzá. A hajnali csoda valóra vált, és én ismét egy felejthetetlen emlékkel gazdagodtam.
Bejegyzések
0 Megjegyzések