A nap már magasan járt, mikor Péter és barátja, Tamás a Tisza partjára értek. Az aranyló napsugarak megcsillantak a víz felszínén, ahogy a folyó lágyan hömpölygött a dús zöld növényzettel szegélyezett partok között. Aznapra pergető horgászatot terveztek, hiszen hallották, hogy a folyó ezen szakaszán nagy csukák és süllők leselkednek a mélyben.
A fiúk gyorsan előkészítették a felszerelésüket. Péter egy közepes erősségű botot hozott, rajta egy gyors áttételű orsóval, míg Tamás a nagy kedvencét, a régi, jól bevált pergetőbotját. Mindketten többféle műcsalit is előkészítettek: gumihalakat, villantókat, wobblereket.
– Ma tuti fogunk valami szépet – mondta Tamás izgatottan, miközben egy fehér-zöld színű wobblert akasztott a damilra.
– Remélem, igazad lesz. Hallottam, hogy itt a kanyarban szép csukákat szoktak fogni – felelte Péter, miközben egy kék-fekete gumihalat rögzített a kapocsra.
A horgászat első órája csendesen telt. Bár néhány kisebb balin megkörnyékezte a csalit, egyik sem akadt horogra. A Tisza azonban gyönyörű volt, a természet hangjai körbevették őket: a madarak csivitelése, a víz lágy csobogása, és néha egy-egy vízbe csobbanó hal ugrása.
A nap már lassan delelőre ért, amikor Péter hirtelen éles rántást érzett. Az adrenalin azonnal megemelkedett benne.
– Akadásom van! – kiáltotta izgatottan, miközben megpróbálta kordában tartani a botot.
Tamás rögtön mellette termett, hogy segítsen, ha szükséges. A hal erősen küzdött, mintha a folyó minden erejét beleadná a szabadulásba. Péter azonban tapasztalt horgász volt; tudta, hogy nem szabad kapkodnia. Lassan, megfontoltan fárasztotta a halat, ügyelve arra, hogy a zsinór ne szakadjon el.
Néhány perc küzdelem után a vízfelszín közelébe húzta zsákmányát, és megpillantotta a ragadozót. Egy gyönyörű, aranyszínben csillogó csuka bukkant fel, amely legalább öt kilót nyomott. Tamás gyorsan a merítőhálóhoz nyúlt, és ügyesen kiemelte a halat a vízből.
– Ez gyönyörű, haver! – gratulált Tamás, miközben Péter megkönnyebbülten mosolygott.
A nap további részében még néhány kisebb süllőt is sikerült fogniuk, de semmi sem érhetett fel a csukával, amelyet Péter fogott. A horgászat végén, ahogy a nap kezdett lenyugodni, mindketten elégedetten pakolták össze a felszerelésüket.
– Ezért érdemes pergetni – mondta Péter, miközben még egyszer a folyóra pillantott.
A Tisza csendes hullámai mintha helyeseltek volna, és a két barát boldogan tért haza, hogy egy forró teával és a nap élményeinek felidézésével zárják a napot.
Bejegyzések
0 Megjegyzések